 
Balogh P. Ferenc, Magellán PR, 2007. szeptember 28.
Ha egy hordó remek borhoz egy pohárka trágyalét öntünk
egy hordó trágyalevet kapunk.
Ugyanide jutunk, ha egy hordó trágyalébe öntünk
egy pohárnyi mégoly nemes bort.
(népi bölcsesség)
Érdekes mondat volt.
Tetszettek volna forradalmat csinálni!
Hűvös, távolságtartó. Pökhendi mondat. És kellően cinikus.
A harmadik magyar köztársaság első szabadon választott miniszterelnökének négy összefűzött szava volt ez a korai kilencvenes évek átalakuló Magyarországán. Egy mondat, amelyik megvilágosította az 1989. október 23. óta addig megtett utat, egy mondat, amelyik sokat engedett láttatni a jövőből is.
A „Tetszettek volna forradalmat csinálni!” hivatalosan is véget vetett néhány illúziónak, világossá tette, hogy a közép-európai grundok sem lesznek tarthatók, ide is új bírók jönnek, saját szabályokkal, a lest például eltörlik, a meccseket pedig már soha többé nem alakíthatják a Boka Jánosok, a komótosan szivarozó Janókat tán be sem engedik a beléptetőrendszerek, és nem lesz majd senki, aki a nemecsek ernők nevét kijavítaná a könyvekben.
A magyarországi grundjátékosoknak is két, három életük lett egy évtizeden belül, személyes vágyak és hitek váltak semmivé, átértékelődött minden a kívánatos és a lehetséges közötti földdarabokon. Ez volt a mondat, amelyik világossá tette: nincs, nem lesz önálló Közép-Európai létezés, kivihetetlen a saját Európa-kép, helyette egyenhamburgerek lesznek, egyformára sütött, zsíros krumplival, ahogy az Párizstól Athénig elrendeltetett. És nem lesz sajátos magyar út, sem egyedi elbánás, és nem lesz fikarcnyi előny sem 1956-ból, sem a németek elengedéséből, mely utóbbi természetesen nem előidézője volt a folyamatoknak: a közép-európai grundok sorsáról ismét mások, most Gorbacsov és Bush nevezetű urak határoztak, bár lehet, a papírcetlik ide-oda tologatásától ezúttal eltekintettek.
Tetszettek volna forradalmat csinálni.
Egy ilyen mondat mögött egységesen, párthovatartozás nélkül kereshetett és talált menedéket a politikai elit és az értelmiség, egy ilyen mondat maga a felmentő ítélet, a felhatalmazás a következő tízegynéhány esztendő hűvös, távolságtartó, pökhendi és kellően cinikus mondatainak kimondásához. Ez a négy szó szentesítette végérvényesen, hogy a Magyar Köztársaságban ne az országlakók történüljenek meg a mindennapokban, a mindennapok csak úgy átgázoljanak az országlakókon, hogy a „közös élmények” egy ország számára értelmezhetetlen szókapcsolattá váljanak, hogy a teljesítmény-díjazás viszonyrendszerét a kapcsolat-díjazás váltsa fel, hogy rendben lévő legyen az ország növekvő eltahósodása, hogy milliók rekedjenek a szegénység és a nyomor innenső partjain, hogy elsivatagosodjanak az egyéni életterek, hogy itt legyenek a legpesszimistábbak az európai emberek, hogy a Kádár-rendszert messze jobbnak véljék, hogy a legtehetségtelenebbeknek a politikai pálya és a kormányzati pozíció legyen a legalkalmasabb időtöltés, hogy senkit se zavarjon, amikor visszakúsztak a nyolcvanas évek, hogy politikai utasításra végezzenek testtáji motozásokat, hogy az utcán verjenek agyon egy autóst, hogy a képviselőknek nem kelljen számlával igazolni százezrek elköltését, hogy hús vér szereplőkkel, országnyi színpadon játszódjon a Rokonok, hogy itt a mindenkori kormányok, barátaik és üzletfeleik az ország szóról a mézesbödönre asszociáljanak, hogy egy Soma nevű nő főműsoridőben elemezze hüvelyi orgazmusának megkapó részleteit, hogy rendőrterror lehessen a fővárosban, hogy ez a főváros botrányosan élhetetlen legyen, hogy a miniszterelnök találja ki ráérő idejében a köteles beszédet és a beáramló huszonhárom-millió románt, hogy nemmel is lehessen szavazni a külföldön élők kettős állampolgárságáról, hogy egyeseknek mindenről az antiszemitizmus és a fasiszta veszély jusson eszükbe, hogy sokan higgyék azt: a gárdaalapítás nagyon hazafias cselekedet és bármit is megold, hogy életmentő műtétre várókat utaztassanak fel s alá az országban, hogy egy televíziós csatorna riportere forradalomnak nevezze az utcai randalírozást, hogy az ellenzék a kormányénál is gyengébb válaszokat motyogjon, hogy a véleményformáló értelmiség tizennyolc éve hallgasson s időnként gyermeteg leveleket írjon alá, hogy bértollnokok éljenek meg fényesen az újságoldalakon, televízió és rádió stúdiókban végzett üzletszerű talpnyalásból, hogy Prága ne legyen egy napon említhető Budapesttel, hogy Magyarországnak még ma se legyen országstratégiája, hogy még mindig hisszük: a magyar konyha és a magyar bor világhírű, hogy 1989 óta nem tisztázódott: milyen országot akarunk, s akarunk-e magunknak, hogy majd’ mindent eladtunk, hogy csak nagyon keveseket zavarjon a harminc ezüstpénz csörgése, hogy a leghülyébb barakká lettünk, hogy néhány millióan feltétel nélkül elhiszik: rendbe jön minden, ha távozik a miniszterelnök, hogy Győrtől Szegedig a korrupció legyen a legfőbb összetartó erő, és igen, ez a mondat szentesíti a hivatalok hatalmi arroganciáit, a „Krizi” feliratokat a temetőbejáratok virágárusainál, aztán a kovi ubit, a parit meg a kivi müsit, az arzénes ivóvizeket, a tanyák gyertyalángjait, az évtizedek óta hiányzó autópályákat, az idétlen szabályokat, a szemenszedett hazugságokat, a bujtatott adókat, a folyamatos hülyének nézés központilag vezérelt állapotát, a nyitvahagyott kiskapukat, ezt a tragikomikus országot, s ezt a felsorolást, mely oldalakon át folytatható lenne, ha lenne még bárki is a nagykorú Magyar Köztársaságban, aki elhinné: nem maradunk magunkra a szavak és sorok lassan fogyatkozó erejével.
A többi néma csönd.
Balogh P. Ferenc
Magellán PR, 2007. szeptember 28.
|
